"Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy
álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s
néztük a sok napozó civilt. Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért
mindig értettem, hogy mit mond. Ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé
jöttünk a rossz kis lépcsőkön. Feleltem is rá valamit, szuszogva. "Hm?
Hm..." - ilyesmit. Félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt
mondta, hogy kutya meleg van.
- Baromi - feleltem. Vagy talán: - Az a jó - már nem
tudom pontosan, hogy mit. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyi
beszélnivalója lesz ma, noha már rég nem találkoztunk. Azazhogy
gondoltam. Mindegy: tény az, hogy rendesen válaszolgattam neki.
Csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon,
ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de
leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három
nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze.
Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek,
fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a
zuhanyozóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a
szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági
udvariassággal. Ezért csodálkoztam, amikor Szeredy hirtelen goromba
lett.
Előbb csak elnyomta a cigarettáját, és felém fordult:
- Mondom, összeköltöztem Magdával.
- Ühüm - feleltem. Most mondta éppen harmadszor. Nem néztem rá.
Szeredy azonban egy pillanatnyi habozás után újrakezdte.
- Bébé? - szólt rám.
- No?
- Ide se figyelsz? - kérdezte szelíden.
Ez a halk "ide se figyelsz" most azt jelentette, hogy
nyissam ki azt az ilyen meg olyan fülemet, ha egyszer járatja a
pofáját, mert így meg úgy, és az édesanyám meg ez meg az. Egyszóval
súlyos gorombaság volt. Ámbár nemcsak ennyit jelentett; hiába írnám le a
leírhatatlan durvaságokat, ennél is több indulatos szemrehányást
fejezett ki Szeredy kérdése. Meg mást is. Nehéz ezt megmagyarázni
idegennek. A dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét.
Sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt. A világ hülye
valószínűtlenségét. Elvigyorodtam hát, és azt feleltem, hogy neked is,
édes öregem, meg arra a kopasz fejedre, és megizélheted a micsodát;
minthogy azonban mi már több mint harminc esztendeje soha nem használtuk
egymás közt, s Dani mások előtt sem, a mindennapi - legalábbis
számunkra valaha mindennapi -, trágár katonai nyelvezetet, ez a
feleletem csupán így hangzott:
- Ühüm. Tudom. Magdával.
- Tudod?
- Mondták.
Láttam, hogy élesen figyeli az arcomat, füleli a hangsúlyomat, pedig nem néztem rá. Kitűnő hallása volt.
- Mit nézel? - fordult aztán ő is a pillantásom irányába.
- Felszabadul egy ágy - mondtam.
De jóformán még el sem indultunk a felszabadult
napozópriccs felé, máris elfoglalták előlünk az ügyesebb fiatalok. Előbb
kellett volna megközelítenünk, mintegy elébe célozni, "belopni a
távolságot", aztán repülőstarttal rá. Ugyanis időközönként hol itt, hol
ott felálltak a fekvőszékekről, de csak azért, hogy lemenjenek úszni
egyet, vagy zuhanyozni: ezek otthagyták a cókmókjukat, újságot,
strandtáskát. Az volt a technikája a dolognak, hogy az ember figyeli, ki
szedelődzködik komolyan, aztán... No de mindegy, hagyjuk. Úgy tettem,
mintha Szeredyt okolnám kudarcunkért.
- Sz - mondtam dühösen. - Mb.
Szeredy is nevetett."(Forrás: http://mek.oszk.hu/02200/02285/02285.htm#2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése